Felejtek.hu Alzheimer-kór – együttélés a demenciával

A demencia falai között

Több, mint 5 éve ápoljuk a férjemmel 92 éves édesanyámat. Majdnem ugyanennyi időbe telt elfogadnom és kimondanom, hogy az anyám demenciában szenved. Mindig azt mondtam előtte, hogy feledékeny – majd idővel hozzátettem azt is, hogy néha zavart. Az elmúlt egy év során szorongani is kezdett és pánikba esett, mikor rövid időre is egyedül hagytuk otthon. Ma este, mikor két órára elmentem ügyeket intézni, egy őrjöngő anyára tértem haza. Így kiáltott: „Sosem maradhatok egyedül itthon ezentúl!”. Érzem, ahogy emelkednek a börtön falai és a demencia börtönében vagyok az anyámmal.

Dühös vagyok, hogy úgy viselkedik, mint a három éves unokám. Miért olyan félős? Az édesanyám tanár volt, egy életteli, kalandvágyó, bátor nő. Gyászolom ennek az elvesztését. Végül úgy döntöttem, hogy támogató közeget keresek, ezért itt ülök hajnalban és írom ezeket a sorokat.

Mivel Anyának maculadegenerációja is van, az írott cetlik nem működnek, hiszen az elmúlt években romlott a látása. Ugyanazt a kérdést teszi fel egymás után sok-sok alkalommal. Például ha egy új dédunoka születik, naponta többször megkérdezi a nevét. Minden egyes nap számos kérdést járunk körbe és körbe. Elfáradok abban, hogy ugyanazt a kérdést válaszolom meg újra, és tudom, hogy olyan hangsúlyom lesz, amivel megbántom az érzéseit. Bűntudatom van amiatt, hogy haragszom rá és hogy türelmetlen vagyok vele szemben.

A férjem nagyon kedves, türelmes és szeretetteljes vele és engem is megért. Milyen szenttel áldott meg az ég!

Néha van egy kis szabadulásom is. Az egyik húgom viszi Anya orvosi és pénzügyi dolgait. A másik lánytestvérem vigyáz Anyára, amikor nekem szünetre van szükségem. Több órányira lakik tőlünk és egyszerre több napra is nála lakik az anyánk. A legidősebb bátyám vasárnaponként elviszi a templomba Anyát, majd utána náluk ebédel. A másik két fiútestvérem távol lakik, de rendszeresen felhívják telefonon. A lányom, aki ápoló és van két tinédzser fia, szintén besegítenek, mikor el kell mennem itthonról. Szerencsénk van, hogy ilyen sok családtag besegít. De napi szinten mégis én csinálom a munka 75, a drága férjem pedig a 25 százalékát. Ezt a beszámolót is hajnali fél 3-kor kezdtem írni és most 4 óra van, mégis – segített, hogy megírhattam az élményeimet.