Felejtek.hu Alzheimer-kór – együttélés a demenciával

Ilyen is van: demenciabarát postás

Dr. Karen Harrison Dening, a Dementia UK szervezet kutatási igazgatójának írása.

Még mikor a mindennapi, egyszerű életemet is élem (a Dementia UK szemüvegemet levéve), akkor is a demenciabarát megoldásokat keresem a világban. Egyszerűen nem tudok mit tenni. Például ha nyilvános helyen kell mosdóba mennem – vajon egy demens beteg könnyen tudná ezt a vécét használni? A vécécsészét meg tudnák különböztetni a hófehér csempétől?

Vagy mikor repülőtéren járok és a rengeteg táblát és jelzést böngészem. Hogyan is tudna egy demenciával élő ezek között tájékozódni, mikor én is elveszve érzem magam? Milyen egyszerű változtatásokkal segíthetnénk egy ilyen betegnek, hogy könnyebb legyen számára a nyaralás? Hasonló dolgok járnak fejemben a helyi moziban is. Tudna-e egy demens idős a lépcsőn közlekedni, mikor a fények le vannak kapcsolva és teljes hangerővel megy a film? 

Ez a világlátásom néha engem is meglep. Ahogy a világot tanulmányozom és a különféle helyzeteket, eseményeket és a környezetet vizsgálom, rengeteg dolog feltűnik.
A minap azonban nagyon kellemes meglepetés ért. Egy csütörtöki napon a piacon intéztem a mindennapi teendőimet, amelyek úgy tűntek, hogy délig biztos elfoglaltságot nyújtanak majd. Fel kellett adnom egy csomagot; sőt, egy igen drága (és meglehetősen frivol) ruhadarab nem volt jó rám (emellett pedig az én koromban kissé túlzásnak is tűnt), ezért vissza akartam vinni a boltba.

Ahogy álltam a sorban, egy beszélgetésre lettem figyelmes a postás és egy törékeny idős hölgy között. A postahivatalnok épp arról próbálta felvilágosítani a hölgyet, hogy milyen nap van ma – a néni azt hitte, hogy kedd van, ezért nyugdíjnap.

Ahogyan a férfi a beszélgetést intézte, egészen lenyűgözött. Egyszerre beszélt nagyon empatikusan és profin a hölggyel, aki feltehetően valamilyen demenciában szenvedett. Felvilágosította róla, hogy ugyan csütörtök van, de a néni biztosan felvette már a nyugdíját kedden, hiszen ő maga szolgálta ki akkor is.

Ezt követően óvatosan a mindennapi dolgok és napi hírek felé irányította a beszélgetést és sikerrel is járt, mivel az idős asszony láthatóan egyre komfortosabban érezte magát és jobban bízott a postásban. Ennek nyomán pedig izgatottsága, hogy fel kell vennie a nyugdíját, szintén csökkent. Amilyen érzékenységgel és személyes bevonódással a férfi a beszélgetést terelte sok profi, demenciaellátásban dolgozót is lenyűgözne. Egészen biztosan gyakran van része ilyen helyzetekben.

Mikor kiléptem a postán dolgom végeztével, még láttam ahogy az idős néni elégedetten sétál a főutcán, meg-megállva a kirakatok előtt.

Úgy megérintett a jelenet, hogy felvettem a kapcsolatot a posta ügyfélszolgálatával, hogy megérdeklődjem, a dolgozók kapnak-e képzést a demenciával kapcsolatban (ami elengedhetetlen lenne, ha az átlagos postalátogató életkorát tekintjük). Mint kiderült, a mentális egészséggel kapcsolatos kérdések mellett ez is a listán volt náluk.

Az, hogy valaki vagy valami demenciabarát-e, egyértelműen nem a képzésen múlik. Attól függ, hogy képesek vagyunk-e kapcsolódni az adott személyhez, bármi legyen is a nehézsége. Úgyhogy most megemelem (a Demencia UK) kalapomat a postás előtt – épp ilyen emberekre van szükségünk, mint Ön!