Az idős szüleinkről való gondoskodás a házasságunk számára is nagy kihívást jelenthet, különösen akkor, amikor az egyik fél igen szoros kapcsolatban áll a beteggel.
Ha valaki már túlzottan is kötődik a szüleihez, akkor felnőtt létére is nehezen látja át a demencia nyomán létrejött helyzet orvosi, pénzügyi, érzelmi és családi vonatkozásait. Ugyanígy rendkívüli próbatételt jelenthet az a szituáció is, amikor konfliktusos a kapcsolat vagy szinte semmilyen kapocs nincs az idős beteg szülő és felnőtt gyermeke között, és a házastársra hárul a "villámhárító" szerepe.
Bármi is legyen a mögöttes folyamat, ha ilyen és hasonló helyzetek ékelődnek a partnerek közé, az óriási stresszt jelent a párkapcsolatra nézve. A stressz pedig hibáztatást szül, ami növeli a keserűséget és ezzel egyre távolabb kerülnek a felek egymástól – ami újabb stresszforrásként egy ördögi körbe taszítja a házastársakat.
A krónikus beteg szüleiről gondoskodó felnőtt gyermek könnyen megfeledkezhet arról, hogy a beteggel ápolt kapcsolata az élete többi területére is hatással van. Ezért sokakkal előfordul, hogy nem veszik észre (vagy túl későn eszmélnek), hogy a demenciával élő beteg megsegítése nehézségeket idéz elő a házasságában. Ezért ha saját magán vagy partnerén észleli a fent leírt jeleket, érdemes minél előbb párterapeutához vagy tanácsadóhoz fordulni, hiszen nem szükségszerű állapot az állandó családi stressz - ahogyan mi magunk is kiegyensúlyozottabb és hatékonyabb támogatást nyújthatunk idős szüleinknek, ha az életünk más területein stabil alapokon tudunk állni.
Alisa Bowman író és blogger azért ült évekkel ezelőtt a billentyűzet mögé, hogy önmaga számára is kibogozza, hogyan tudja a házasságát megóvni az életben tapasztalt nehézségekkel kereszttüzében is. Bestsellerré vált könyvében megkapó őszinteséggel ír tapasztalatairól és a kapcsolatának gyógyulásáról. Az általa alkalmazott modell a "megosztás-tapasztalat-erősségek-remény" folyamatán keresztül erősíti a két fél közötti kapcsot.
Alisa szerint ha házastársunk azzal szembesül, hogy egyik vagy mindkét szülője komoly betegségben szenved, nagyon fontos, hogy ne akarjuk ráerőltetni a saját megoldásainkat. Amikor például az írónő apósánál diagnosztizálták az Alzheimer-kórt, Alisa azt javasolta, hogy a férje és édesapja töltsenek együtt egy hónapot az apa hobbiautójának felújításával. A férj azonban nem ezt szerette volna – és Alisának fel kellett ismernie, hogy mindenkinek a saját útját kell járnia a helyzettel való szembenézés során. Hozzátette, hogy a házastárs feladata a folyamatban az, hogy meghallgassa, támogassa és elfogadja a másikat. Természetesen időnként borzasztóan nehéz megtartani magunknak a véleményünket, mégis vannak olyan szituációk, amikor ezzel tesszük a legjobbat a másiknak és kapcsolatunknak is.
Előfordulhatnak persze olyan alkalmak is, amikor az Alzheimer-kórral vagy más demenciával élő anyósunkkal vagy apósunkkal bizony nehezebben találjuk meg a közös hangot, vagy úgy látjuk, hogy házastársunk egyszerűen nem tud mit kezdeni a beteggel. Bowman ilyenkor azt ajánlja, hogy a társunk nevében ne avatkozzunk közbe, hiszen ez a házasságon belül hozna létre egy szülő-gyerek viszonyt.
Ugyanakkor ha bántóan viselkedik velünk a társunk édesanyja vagy édesapja, érdemes asszertíven fellépnünk. Ekkor sem árt azonban észben tartanunk, hogy a demenciában érintett személyek a legtöbb esetben nem szándékosan kezelnek minket mostohán. Alisa például minden egyes alkalommal, mielőtt valakivel konfrontálódna, meditál. A meditáció során egészen addig gondolkodik az illetőről, amíg valamiféle együttérzést nem kezd érezni iránta. Saját bevallása szerint is nagyon sok időbe telhet ez időnként. Mégis megéri a gyakorlat a fáradtságot, hiszen az ilyen, együttérzésből kiinduló beszélgetések sokkal konstruktívabb kimenettel végződnek.
Kiemelte azt is, sokszor úgy feltételezünk dolgokat a másikról, hogy valójában semmi biztosat nem tudunk azok valóságalapjáról. Szerencsésebb, ha előbb kérdezünk. Például így: "Amikor vacsorát főzök, nagyon sokszor panaszkodsz az ételre. Szeretném, ha erről beszélgethetnénk – miért csinálod ezt? Azért panaszkodsz, mert meg akarsz vele bántani?".
Bowman hozzátette, úgy véli, hogy sokszor erősen ellenállunk annak, ami végső soron jó lenne nekünk. Ahogy sokszor az edzőterembe járás ötletét sem tartjuk túl vonzónak, ugyanígy ellenállunk a megbocsátásnak, az asszertivitásnak és az alázatnak. Akkor is ragaszkodunk az adok-kapokhoz, ha a harag megmérgezi a mindennapjainkat.
Próbáljuk meg tisztán látni a helyzetet, szembesülni a nehézségekkel. Néha ez igen fájdalmas lehet, időnként szégyellhetjük magukat vagy úgy érezhetjük, kudarcot vallottunk. Mégis, a problémák megoldásához az első lépés az, hogy szembenézünk velük.
Segítséget kérni sosem késő, a problémák felvállalása pedig arra utal, hogy bátor és erős, a kihívások megoldására kész emberek vagyunk.
Iratkozzon fel hírlevelünkre!
Harmadik fél részére nem adjuk ki az e-mail címét!
Felejtek.hu
