Felejtek.hu Alzheimer-kór – együttélés a demenciával

Egy vallomás az Alzheimer-kórról

A 78 éves Julie Bergert 2016 nyarán diagnosztizálták Alzheimer-kórral. Most döbbenetes őszinteséggel beszél a betegségről, és arról, mit jelent számára a mindennapokban.

„Az egész azzal kezdődött, hogy egyszerűen nem találtam a dolgaimat. És, most nem arról beszélek, hogy egy-két órával azután, hogy letettem a kulcsom, nem tudtam felidézni, hova tettem, mert ilyen bárkivel előfordulhat. Én már néhány perccel később sem emlékeztem semmire” – idézi a The Cut a 78 éves Julie Bergert, akit 2016-ban diagnosztizáltak Alzheimer-kórral.

Az idős, egykori autóversenyző azt mondja, a betegségében eddig a feledékenység a legrosszabb, korábban ugyanis fotografikus memóriája volt. „Az iskolatársaim mind utáltak, mert sosem kellett magolnom. Elég volt fellapoznom a könyvet, és vetni rá néhány pillantást. Ez a képességem volt az első, amit elveszítettem az Alzheimer-kór miatt.”

Julie azt mondja, az első tünetek jelentkezése után nagyjából egy évvel szólt férjének, hogy baj van. Azt hitte, egyedül is megbirkózik a problémával, de nem így lett. „Persze, jó voltam abban, hogy elrejtsem a tüneteket: még ha nem is emlékeztem egy könyvre például, elég sok mindent fel tudtam idézni belőle, hogy folytathassam a beszélgetést.”

„Tudom, hogy az állapotom folyamatosan romlik, érzem magam is” – mondja Julie, aki annak azért örül, hogy pontosan tudja, mi baja van. „Néhány évtizeddel ezelőtt legfeljebb a boncolás után derült volna ki, hogy Alzheimer-kórom volt. Nekem szerencsém, hogy pontosan tudom, mit jelent és mivel jár ez a betegség. A legjobban az frusztrál, hogy ma már nem tudok végigolvasni egy novellát sem, csak olyan történeteket, amik nem hosszabbak egy oldalnál. Nehezemre esik felidézni ugyanis, mit olvastam az előző oldalon” – vallja be Julie, aki a diagnózisa óta vallásosan olvassa az újságokat.

Mivel igyekszik szembeszállni a betegségével? „Keresztrejtvényeket fejtek és számítógépes memóriajátékokat játszom, amik nemcsak a szellemi frissességemet, hanem a reflexeimet is karban tartják” – vallja be, majd hozzáteszi, ma is rendszeresen vezet. „Mikor kiderült, hogy Alzheimer-kórom van, önként mentem el egy új forgalmi vizsgára. Nem akartam veszélyt jelenteni sem magamra, sem másokra. Fiatalkoromban autóversenyző voltam, így a vezetés a mai napig fontos helyen van az életemben, nehezemre esett volna megválni tőle.”

Szerencsére Julie vizsgája kiválóan sikerült, és bár hosszú autóutakra már nem vállalkozik egyedül, elmondása szerint rendszeresen vezet. Ez mindig kikapcsolja. Az interjúban az asszony beszélt arról is, hogy a diagnózisát követően a férje túlságosan féltette őt, és olyan dolgokba is besegített neki, amiket meg tudott volna csinálni egyedül. „El kellett magyaráznom neki, hogy a betegségemnek ebben a szakaszában kiválóan boldogulok egyedül, és hacsak nem kérem, nincs szükségem extra segítségre. Tudom, hogy ez nem mindig lesz így, de ettől még igyekszem kiélvezni az időt, ami adatott.”

Julie férje, Les csak és kizárólag felesége anyagi ügyeit vette át, mert az asszony, mint mondja, egyre nehezebben boldogult a számokkal. „Még a csekkfüzetem kitöltése is komoly kihívás lett, pedig korábban minden ilyen ügyemet magam intéztem.” Julie bevallotta azt is, az édesanyjának, aki a közelmúltban ünnepelte a 102. születésnapját, még nem merte elmondani, mivel küzd. „Annyi minden más gondja van az életben, nem akarom, hogy még miattam is aggódnia kelljen” – majd hozzáteszi, ha betegsége annyira előrehaladottá válik, mindenképpen szólni fog majd neki is.

"A közelmúltban bekerültem egy kísérleti kezelés résztvevői közé. Nem gyógymódot ígérnek, hanem a betegségem szinten tartását új szerekkel. Tudom, hogy soha nem leszek már az az ember, aki voltam, de egy próbát, úgy hiszem, ez is megér."