Alzheimeres vagyok...
A Brit Alzheimer Szövetség kérdezz-felelek formában interjúvolta meg az 52 éves Maureen White-ot a szervezet téli magazinjában.
Mi változott meg a leginkább a diagnózis óta?
Néha eltévedek olyan helyeken is, amiket ismerek. Ahol még nem jártam, ott pedig nagyon nehéz egyedül. Ha vannak velem családtagok vagy barátok, akkor semmi gond nincs.
Mit vinne magával egy lakatlan szigetre?
Az 1980-as évek zenéjéről szóló albumot (az volt az én korszakom), meg egy Queen CD-t. És egy e-book olvasót is, mert szeretem a kalandregényeket és a krimiket…. Sőt, a romantikus könyveket sem vetem meg.
Hogyan segített Önnek a Brit Alzheimer Társaság?
Amikor kimondták a diagnózist, a szervezet segített a megfelelő járadékok és segélyek igénylésében. Ezen felül elirányítottak a helyi szolgáltatásokhoz is és egy önkéntes segítőt is kaptam magam mellé. Néhány hetente találkozunk, beszélgetünk, néha elmegyünk sétálni. Ezzel az is biztosítva van, hogy kimozdulok – még akkor is, ha esik az eső.
Milyen zene vagy dal szólna leginkább az eddigi életéről?
A „Don’t stop believen„ (Ne add fel a reményt), a Journey eredeti előadásában. Mert még mindig képes vagyok sok mindenre, az Alzheimer-kór ellenére is.
Ha visszamehetne az időben, mikorra menne?
16 és 21 éves korom közöttre, amikor minden hétvégén eljártam szórakozni a barátaimmal. Nyaralni is együtt mentünk sokszor. Minden egyes utazásunkra emlékszem még. Habár a barátaim elköltöztek, a Facebookon most is tartjuk a kapcsolatot.
Mi a legféltettebben őrzött kincse?
A családi fényképek. A kedvencem az a fekete-fehér fotó a szüleimről, ami a tengerparton készült róluk, mikor az apukám még csak udvarolt anyukámnak.
Iratkozzon fel hírlevelünkre!
Harmadik fél részére nem adjuk ki az e-mail címét!
Felejtek.hu